Ösztöndíjjal egy évet töltök Japánban...

A valóságban ez azt jelenti, hogy már nem vagyunk egyedül. Jöttek anyák, néha apák és hozták a gyerekeiket is (4 anya, 8 gyerek). Elkezdtünk szocializálódni.

Az új társas kapcsolataink azonban nem lesznek túl mélyek, mert nincs közös nyelv. Az anyák közül ketten beszélnek egy kicsit angolul. Ez esetben tényleg kicsit, mert 5 perc alatt megbeszéltünk mindent.

Az első találkozás rövid története:

Megérkeztünk Zorkával a játszótérre, aki elkezdett rajzolni a homokba. Az anyák közben összesúgtak körülöttünk, majd egye közelebb és közelebb jöttek, végül japánul invitálni kezdték Zórát játszani. Ő persze úgy megszeppent, hogy egy centit sem mozdult tőlem és meredten a földet bámulta, mintha észre sem venné, hogy vannak körülötte. Próbáltam rábeszélni, hogy itt vannak a várva várt gyerekek, menjen velük játszani, de mindhiába. Ekkor szerencsére az anyák nagyobbacska gyerekei megrohamozták a játszótér egyetlen könnyen megmászható fáját, amire már Zóra szeme is felcsillant. Innentől már könnyen ment minden. Álltunk a fa körül, mindenkinek elmondták a nevét, amit persze lehetetlenség megjegyezni, melyik gyerek hány éves, ki kinek a testvére. Közben rajtam kívül másik két anya segítette Zórát a fáramászásban. Nagyon aggódtak, hogy leesik (én hagyni szoktam, hogy próbálkozzon egyedül, csak akkor segítek, ha elakad, vagy látom, hogy valami vékony ágat szemelt ki a talpa számára).

Azóta már többször találkoztunk, beszélgetni sajnos nem tudunk, de mosolygunk, a gyerekek meg jól el vannak egymással (ők szerencsére nem bámulják Zórát, és nem félnek tőle), az anyák örömmel bohóckodnak Darinának, aki széles mosollyal jutalmazza próbálkozásaikat.

Az angolul beszélő anyák mindig elmondják a többieknek, hogy Magyarországról jöttünk, itt lakunk a hegy tetején, szeptemberig maradunk és a férjem itt dolgozik egy évet, Zóra-chan 3 éves, a kisbaba, meg lány és 8 hónapos. A történetet hallgató anyák, meg hangos eeeeeee, nyeee-zéssel bólogatnak és mosolyognak.