Ösztöndíjjal egy évet töltök Japánban...

Magyar telefonszám a kinti mobilodhoz

A Skype account-hoz tudsz a Skype weboldalán venni telefonszámot (Online szám). Ez jellemzően valami 06 -21-es magyarországi telefonszám lesz. Ennek az ára jelenleg 15€ / 3 hónap. Ezek után telefonon hívhatóvá válik a skype accountod. A trükk az, hogy a Skype account átirányítható telefonszára: nevezetesen japán telefonszámra is (praktikusan a mobilodra). Ennek az ára jelenleg 16 € cent/perc. És kész is vagy. :)

Annyit már most modj el mindenkinek, aki keresni fog, hogy kb. a 4-ik csörgéstől csörög ténylegesen nálad a mobiltelefon!

Videóhívás

Alapvetően használj Skype-ot! Mi sokat szívtunk azzal, hogy nem volt elég sávszélesség a képhez: Microsoft VX-1000 (~5.000 Ft/db)-es webkamerákkal a probléma megoldódott. Előtte jóval drágább kameráink voltak, ez vált be.

Az első 24 órában 2-szer vertek át, 300 Ft értékben. :)

A sok átvészelt éjszaka után az egyik kis százlábú bosszút ált elpusztított 18 rokonán és ma reggel búcsúzóul megmart. Szerencsére csak egy igen kicsi példány vette a bátorságot a támadásra, de azért megtapasztaltam, hogy a marása nagyon fáj. Még most is sajog (egyelőre más bajom nincs).

Egyébként a lakás lassan kiürül, már csak a csomagjaink várják, a „cicaautót” kivigye őket reptérre. Hajóval utazó cuccaink már útra keltek. Azokat csak 3-4 hónap múlva fogjuk viszontlátni, szóval a Japánban vásárolt ajándékokat, majd karácsonykor átadjuk. :) (Úgyis a két gyerek lesz a legjobb vásárfia.)

Ma megrendeltem a Yamato Company-tól, hogy kivigyék a repülőtérre a csomagjainkat. Mivel nem tudtam a részleteket, e-mail-ben megkérdeztem a céget, hogy mi az a legkésőbbi időpont, amikor feladhatom a csomagjainkat úgy, hogy 3-án reggel fél 8-kor át szeretném őket venni a repülőtéren (a nekünk megfelelő terminálban, a check-in asztaloktól 30 m-re). A válasz számomra megdöbbentő volt: 2-a este 6 órakkor jönnek ki legkésőbb, házhoz. (Igaz, hogy "csak" városon belül, de 140 km, 13 óra alatt, gyakorlatilag éjszaka.) Miután válaszlevelemben megrendeltem a szolgáltatást, felhívtak és már minden apró részlet a helyére került. A bőröndöket nem kell becsomagolni külön és az ürlapokat előre - talán kitöltve - küldi e-mailben vagy ma, vagy holnap.

Mikor elmeséltem ezt örömmel a kolléganőmnek - aki mindig is Tokióban élt -, nem értette, hogy ennek miért kell igazán örülni. Nem tudta meg tőlem, jó hazafi vagyok. Most mosolyog rajtam.

Nem meséltem el neki, hogy vannak olyan országok, ahova nem mindig lehet rendelni Amazonról, mert túl sok az "elveszett csomag". Nem mondtam el, hogy ugyanitt a sűrgősségi levél egy hét alatt (sem mindig) érkezik meg, vagy a postás nem dobja be az illetékről szoló levél értesítőjét, tehát az állampolgár csak a határozattal és a felszólítással találkozik először (persze az első levél átvétele az vélelmezve van). Nem mondtam el, mert meg sem értené...

A hétvégén ismét tűzijátékot mentünk nézni, ezúttal Asakusába. Megtapasztaltuk a japán tömegérzést. Piszok sokan voltak, de tényleg, az otthoni tömeg ehhez képest csak kis csoportosulás. Folyamatosan csodálkoztunk, hogy az óriási emberáradat ellenére, minden tökéletesen működött. A japánok mindenre felkészültek. Egy pillanatig sem éreztük, hogy nem tudjuk, mit kell tennünk.

Most már csak pár hetünk van, kezdenek felgyorsulni az események. Igaz, a hétköznapok továbbra is igen hosszúak, de a hétvégék már elég feszítettek lesznek, mert még egy csomó mindent meg kell néznünk. Megyünk még Kiotóba, állatkertbe, hogy megnézzük a pandamacit, még egy óriási akváriumot is meglátogatunk, még el kell búcsúznunk Odaibától, még ezt-azt vásárolnunk kell, be kell ülnünk egy maid cafe-ba, el kell mennünk a Fuji-hoz, egyszer  még vendégségbe is megyünk, szóval kezd kevés lenni az a néhány hétvége, ami még hátra van.

Holnap még utoljára elmegyünk Enoshimára, búcsút veszünk a Csendes-óceántól.

(fotó: kollégák egy céges bulin) Múlt hétvégén vendégül láttuk Naszti kollégáit (10 felnőtt és 3 gyerek). A menü a következő volt: tatár bifsztek, csirkepaprikás galuskával, paprikás krumpli, uborkasaláta. A kaja egészen jól sikerült, a csirkepaprikás például isteni lett, a paprikás krumpliból viszont –szokásomhoz híven – kihagytam a sót. Még szerencse, hogy azelőtt még sosem ettek, szóval szegény japánok most azt hiszik, eredetileg ilyen az étel.

Miután a lakás felszereltsége elég hiányos, lényegében a kinevezett vendégszobában tartottunk pikniket. Kartondobozokból volt az asztal és mindenki a földre ült. Aznap ráadásul extrán meleg volt, és már írtam, hogy lakásunk hűtése nem megoldott, pláne, ha még meg is telik emberekkel, szóval a légkondi nem bírta, mindenkiről folyt a víz.

Azt hiszem, Darina fejlődésével eléggé képben vagytok, viszont nagyon le vagytok maradva Zórával. Szóval ,íme egy kis beszámoló róla.

Égedelem!!!!! Már nagyon önálló, egyedül öltözik, vetkőzik, használja a WC-t, mindig szól! A cipőt még néha kacsalábon veszi fel, de ez őt egy cseppet sem zavarja. Szerencsére még mindig imádja a könyveket, a mondókákat lecserélte mesékre. Nagyon szereti az állatokat, sokat is tud róluk. Melyik emlős, ki hogyan szaporodik. Fontosak neki a társas kapcsolatok. Mindenkinek van férje, felesége és persze kicsinye (olyan nincs, hogy valaki egyedül van). Mindennek lelke van. Tudja, hogy ő lány, és nemcsak azért, mert mondtuk neki, hogy ő az. Nagyon ügyesen fut és ugrál, mindenre felmászik, csimpaszkodik. Szeret a homokozóban mezítláb játszani és elásni a játékait (a lila kisautót, amit küldtél Gyöngyi, így el is veszítettük).

Már attól féltünk kimarad a gyereknek a tűzijáték élmény, hiszen augusztusban még messze nem leszünk otthon, de szerencsére itt július hónapban minden hétvégére akad egy jó kis színes látványosság. Múlt hétvégén Yokohamában voltunk. Ott a közeli plázák fizették a népnek a műsort. Annyira más volt, mint otthon. Jó volt a helyszínválasztás, nagyon rendezett volt, nem volt tülekedés, a zebrákon rendezők segítettét át a tömeget, hangosbemondós emberek igazgatták a népet.

Ezt annyira szeretem itt, minden működik, az emberek türelmesek, nem kell félnem, hogy a kisebbeket fellökik, figyelnek.

Maga a tűzijáték vicces volt, mert naná, hogy volt Helló Kitty (Zóra Kittin-nek ejti), meg egy csomó olyan, amit még sosem láttunk. Az egész csak 20 perces volt, de tátott szájjal néztük. Sokan még tapsoltak is. A műsor után pedig mindenki szépen hazabandukolt. A tömeg gyors távozását segítendő, kb. negyed órára leállították az autósforgalmat, sűrítették a vonatjáratokat. Szóval ez is működött.  Bár nagyon sokan voltunk, sehol sem éreztük, hogy iszonyatos tömeg lenne, sehol sem kellett nyomorognunk. És persze a zebrás segítő emberek megköszönték, hogy átsietünk a zöld jelzésen. Szeretem a japánokat!

Örömmel jelentem, hogy a monszunnak már két hete vége (elég jól megúsztuk, végül nem esett állandóan az eső). Beköszöntött a nyár a maga 35+ fokával, égető Napjával. Pusztulunk meg a melegtől. Eddig megmosolyogtam az embereket, hogy nyakik beöltözve sétálnak, meg még napernyőt is képesek cipelni. No ezúton megkövetem őket, már értem. Mi is beszereztünk a babakocsira egy extra ernyőt, nehogy szegény Darina megégjen, mi meg a nagyobbal kenjük magunk az 50 faktorral.

A hőség sajnos a lakásban is elviselhetetlen. Bár van egy légkondi, de 1 db a 40 négyzetméterre, 3 helyiségre, és ráadásul még valami első generációs darab. Dolgozik szegény rendületlenül, zakatol, zörög, küszködik, de sajnos 28 foknál lejjebb nem kúszik a hőmérséklet.

A piszok meleg miatt csak 5 után megyünk a játszótérre, addig itthon szabadfoglalkozás. A játszótér után pedig irány a bolt. Ott nagyon jól működik a légkondi, mindig sokáig nézelődünk, hűsölünk!

Hétvégi programjaink is változtak a hőség miatt. Most már csak délután vesszük nyakunkba a várost és mostanában sok időt töltöttünk az óceán partján, Enoshimán. Ott mindig hűvös szél lengedez és a Fujit is látni.

A strand egyébként szuper, elég tiszta a part, egy kivétellel a víz is tiszta volt (az egy alkalommal valami algás cucc érkezett a partra). A strand mentén végig kis fabódék vannak felállítva, ahol néhány yen ellenében lehet hűsölni, illetve enni-inni. Ami nagyon hiányzik viszont, nincs zuhanyzási lehetőség.

A strandon egyébként főleg fiatalok vannak (20-30 év körüliek), meg kisgyerek családok. Komplett felszereléssel piknikeznek, tökélyre fejlesztették a törölközőbe átöltözést. A nők leginkább ruhában strandolnak (illetve fele-fele arányban lehet a fürdő- és utcai ruhás strandoló). Itt nem a mindent megmutatok bikini a divat, és ami még szembeötlő, egy japán nőnek sincs narancsbőre. Most már kifejezetten figyelem, de még egyet sem sikerült látnom (miért???) A férfiak esetében jellemző az izmos has. Ők dupla fürdőgatyát húznak, és persze menőzésül az alsó márkajelzését mutogatják.

Zorka pedig itt is nagyon népszerű, fotózzák, bámulják szegényt. Már kezdi elég rosszul viselni.

A valóságban ez azt jelenti, hogy már nem vagyunk egyedül. Jöttek anyák, néha apák és hozták a gyerekeiket is (4 anya, 8 gyerek). Elkezdtünk szocializálódni.

Az új társas kapcsolataink azonban nem lesznek túl mélyek, mert nincs közös nyelv. Az anyák közül ketten beszélnek egy kicsit angolul. Ez esetben tényleg kicsit, mert 5 perc alatt megbeszéltünk mindent.

Az első találkozás rövid története:

Megérkeztünk Zorkával a játszótérre, aki elkezdett rajzolni a homokba. Az anyák közben összesúgtak körülöttünk, majd egye közelebb és közelebb jöttek, végül japánul invitálni kezdték Zórát játszani. Ő persze úgy megszeppent, hogy egy centit sem mozdult tőlem és meredten a földet bámulta, mintha észre sem venné, hogy vannak körülötte. Próbáltam rábeszélni, hogy itt vannak a várva várt gyerekek, menjen velük játszani, de mindhiába. Ekkor szerencsére az anyák nagyobbacska gyerekei megrohamozták a játszótér egyetlen könnyen megmászható fáját, amire már Zóra szeme is felcsillant. Innentől már könnyen ment minden. Álltunk a fa körül, mindenkinek elmondták a nevét, amit persze lehetetlenség megjegyezni, melyik gyerek hány éves, ki kinek a testvére. Közben rajtam kívül másik két anya segítette Zórát a fáramászásban. Nagyon aggódtak, hogy leesik (én hagyni szoktam, hogy próbálkozzon egyedül, csak akkor segítek, ha elakad, vagy látom, hogy valami vékony ágat szemelt ki a talpa számára).

Azóta már többször találkoztunk, beszélgetni sajnos nem tudunk, de mosolygunk, a gyerekek meg jól el vannak egymással (ők szerencsére nem bámulják Zórát, és nem félnek tőle), az anyák örömmel bohóckodnak Darinának, aki széles mosollyal jutalmazza próbálkozásaikat.

Az angolul beszélő anyák mindig elmondják a többieknek, hogy Magyarországról jöttünk, itt lakunk a hegy tetején, szeptemberig maradunk és a férjem itt dolgozik egy évet, Zóra-chan 3 éves, a kisbaba, meg lány és 8 hónapos. A történetet hallgató anyák, meg hangos eeeeeee, nyeee-zéssel bólogatnak és mosolyognak.

Ferkó, mint már korábban is írta, szereti a hasát. „Szerencsére” a hasa ezt meg is hálálja, és szépen gyarapszik. Szóval, addig fűzött, míg végül hétvégén beadtam a derekam, és japán gasztrotúrájának második állomására elmentünk. Ferkó szereti a Michelin csillagokat, már hármat begyűjtött, és most itt volt az ideje a negyediknek. Egy ún. soba étterembe mentünk (a soba spéci japán tészta, amit valamilyen szójaszószba mártva esznek). A jó helyeken mindig sor áll, itt sem volt ez másként. Miután mi négyen voltunk, a sor különösen hosszúra sikeredett, mert 4 személyes asztalra kellett várnunk. Az étterem egyébként elég kicsi, külsőre semmi különös nincs benne. Tehát igaz, hogy a csillagot a kaja után osztják. Angol étlap sajnos nem volt, így böktünk. Szerencsére jól választottunk. A Michelin guide-ban ajánlott paradicsomos soba ból rendeltünk 2 adagot, illetve Ferkó még bevállalt valami halas cuccot.

Hálás vagyok ennek az országnak, mert egy éppen szobatisztaságra szoktató szülőpárosnak a nyilvános és viszonylag tiszta WC-K sokasága óriási könnyebbséget jelent! (Szolgálati közl.: Zorka már hónapok óta szobatiszta!)

Van nyilvános mosdó az utcákon, a plázákban, a vasútállomásokon, a metrón, néhány játszótéren. Mindegyikben van pelenkázó, kerekes székes blokk, szappan, WC papír! Sehová nem kell dobálni a yeneket, minden szolgáltató biztosítja az egyik alapvető szükséglet kielégítését.

A klotyó téma japánban megunhatatlan. Ritkán találkozom kétszer ugyanolyan WC-vel, mindegyik egy újabb megfejtésre váró csoda. Találkoztunk már japán WC-vel. Ez egy földbe süllyesztett papucsra emlékeztető kerámia cucc. Efölé guggolva kell elvégezni a dolgunkat, majd egy kis pöcökkel öblíteni.

Legtöbb helyen a hagyományos japán megoldás mellett, megtalálható az angol WC is. Mi inkább ezt preferáljuk, egyrészt mert Zorka fél a japántól, másrészt állandóan csupa pisi körülötte a kő.

A legtöbb bajunk az angol WC-ékkel szokott lenni. Itt japánban egy csomó féle lehúzási módszer van: fotocellás, kézzel nyomós, lábbal nyomós, lehúzós, pöckös, egyszer csak lehúzza magát (?) stb. A gond, hogy a legtöbb WC-ben egy egész kezelő panel várja, hogy rendeltetésszerűen használjuk. Ezzel csak egy gond van, az angol feliratot „lefelejtették” róla. A japánt továbbra sem értem, és olvasom, szóval marad az empirikus út. Sajnos sok esetben rajzok sem segítik a tájékozódást, ekkor alkalmazzuk a mindent nyomkodunk módszert.

Eddig csak egyszer nem sikerült lehúzni, de akkor viszont megnyomtuk a segélyhívó gombot. Éppen a kerekes székes blokkot használtuk (ez használható kisgyermekeseknek is és még pelenkázó is van benne) és jobb öltet híján, a mindent nyomkodunk módszert alkalmaztuk – nem jól. Óriási szirénázást csaptunk, igaz senki nem rohant a megmentésünkre (ezt furcsállottam is – azt vártam, hogy minimum két vasúti dolgozó rohan lélekszakadva, és magyarázhatom, hogy bocs, véletlen volt és még a WC-t sem húztuk le – hülye külföldi!).

No de, mi is az a vécéhang? Ezt én is szeretném tudni, nem értem! Minden WC-ben, még abban is, amelyikben nincsen semmi csoda öblítést indító kütyü, van a falon egy kis doboz, amit megnyomva lehúzó hangot lehet produkálni. Minek? Még a gyerekem sem szórakozik rajta!

(A falon lévő panel adja gombnyomásra az öblíts hangját, ténylegesen pedig a csövön van a gomb.)

Ha felülkerekedek a lakhatási körülményeinket, a rovarokon és a földrengésen, akkor szeretem Japánt. Ennek ellenére nem tudnék itt élni. Szerintem lehetetlen beilleszkedni. Ha megszűnnének a nyelvi korlátok, akkor is mi lennénk a külföldiek, megbámulnának, mert mások vagyunk. Egy ilyen hely pedig nem lehet az otthonunk.

De most nem erről szeretnék írni, hanem arról, hogy mi az, ami jó Japánban.

Szeretem, hogy itt jellemzően szabálykövetőek az emberek:

-          a mozgólépcső baloldalára állnak,

-          nem játszák ki, másznak át a vasúti beengedő kapukon stb.

Tisztelik a tulajdont, nem kell attól félni, hogy ellopják a kiteregetett ruhát, a bringát, a virágboltban éjszakára is kint hagyott növényeket, az autós bemutatókon a járgányokról leszerelhető kütyüket. Nincs a nyomodban biztonsági őr a boltban, itt vásárló vagy, nem tolvaj.

Piszok jó szervezők! Nincs fennakadás a közlekedésben, megoldják a 100 körüli anyuka, gyermek tömeg irányítását a kötelező oltásokkor, az orvosnál nem töltesz feleslegesen időt és még sorolhatnám.

Az idősek többnyire színes ruhákban járnak, aktívak, mosolyognak, nem életfájdalom ül az arcokon.

Tisztelik egymást, nem ciki hülyén felöltözni, szépítkezni a vonaton, metrón.

Kényelmesek, és ezt szerencsére a használati tárgyaikkal, ételeikkel is szolgálják (pl. tölcsér a babaolaj kupakján, hogy ne csorogjon mellé a cucc, minden zacskón van nyitóka, ahol könnyen szét lehet tépni, ital automaták hideg/meleg italokkal stb.)

Szeretik és tisztelik országukat, hagyományaikat. Mindenkinek van például kimonója, amit büszkén visel. Követik a régi babonákat, szokásokat.

Büszkék a teljesítményükre, például a shinkanzenre, amire egy teljes kütyüiparág is épült (kispárna, bögre, kulcstartó stb.).

Persze vannak furcsaságaik (pl. a férfiak nőiesednek), meg rossz az állandó teljesítménykényszerük, de melyik népnek ne lenne hibája.

Az igazat megvallva, a Japán körüli misztikumot nem sikerült megértenem. Ferkó szerint elég messze van Európától, és ez elég, hogy csodálat tárgyává váljon. Hús vér emberek, akiknek van számos jó tulajdonsága, de mindez otthon is megvalósítható lenne, mert mi is állhatnák a mozgólépcső jobb oldalára, idősen nem a fájdalmainkat kellene sorolnunk, hanem életünk csodás élményeit, lehetünk büszkék pl. a sok-sok Nobel-díjasunkra (hordhatnánk pl. pólót az arcképükkel), felülírhatnánk a társadalmi konvenciókat és öltözhetnénk úgy, ahogy akarunk, tisztelhetnénk más munkáját, erőfeszítéseit, tulajdonát…

80% páratartalom - szívás!

7 fölötti UV-B sugárzás - szívás (fáj)!

Két nap, két százlábú - szívás (már nappal is megjelennek)!

Ferkó a minap kínai és japán kollégájával a hazaúton ételekről beszélgetett. Ferkó persze feltette a kérdést kínai kollegájának: mi a helyzet a kutyahússal? A kollega már evett kutyát (és ízlett neki), de jelezte, hogy az valójában a koreai konyha étele. A japán kollega a választól rettentően elképedt. Számára elképzelhetetlen, hogy kutyát egyenek. Hogy miért?

Japánban a kutya NAGYON drága „hobbi”. Először is óriási beruházás a megvétele. Egy nagyobb testű kutya akciós ára 498.000 yen, ami közel 1 millió forint!!!! Ehhez még hozzájönnek mindenféle járulékos költségek. Megtudtuk, hogy itt a kutyára biztosítást is kötnek, amit nem is csodálunk, egy ilyen összegű befektetést valószínű mi is bebiztosítanánk. Ezen túl teljes iparág épült a kutyák kiszolgálására. Divatipar, élelmiszer stb.

A japán kutyának az alábbi felszerelésekre van szüksége:

-          ruhák! – pl. japán focimez

-          póráz, divatos nyakörv

-          kutyatáska: kutyasétáltatáshoz használt kis kézi szütyő, ami tartalmazza a kaki összegyűjtő zacsikat és ivóvizet speciális kutyakulacsban (itt a kutyakakit haza kell vinni – oka: nincsenek nyilvános kukák, meg hát különben is!)

-          kutyakocsi: nem mindenki használja, inkább idősebbeknél láttam. Ez lényegében olyan, mint egy babakocsi.

-          kutyahordozók: kézitáskák a kutyák szállítására – sokkal nagyobb választékot képzeljetek el ebből, mint otthon!

-          fekhely, designos kutyamatracok – estére egyébként kis ketrecekbe zárják a kutyusokat

-          szupi-csudi játékok

-          speciális, fajtának megfelelő kaja (mert ugye csak fajtatiszta kutyák vannak)

Emellett még persze rendszeresen viszik kozmetikushoz. Itt még nem láttam elhanyagolt kutyát!

Kedvelt kutyafajtáik például: akita, különböző spánielek, hosszúszőrű tacskó, foxterrier, golden retriver, uszkár, pudli.

Remélem, a mi kertben tartott kis öreglányunk, nem vágyik ilyen életre!

A japán faunáról szerzett ismereteink igen hiányosak. Majmokat vártunk, meg különleges tengeri állatokat, no de semmilyen különlegességre nem számítottunk az utcánkban. Csak itt a kis mikrokörnyezetünkben találkoztam már jó néhány nem várt lakótárssal. Most a borzalmas százlábúakról nem is beszélek (egyébként már 6 napja nem láttunk egyet sem, de nem bízom el magam, továbbra is résen vagyok!), annál inkább néhány érdekes kakio-i lakosról!

A minap a bolt felé sétálva kis patakunkban – hol egyébként el kezdtek fogyatkozni a kiskacsák, a három kacsacsaládból kettőnél eggyel kevesebb kicsit számláltunk – egy kb. másfél méteres kígyót pillantottunk meg, ahogy éppen felfelé próbált úszni. Kisebb tömeg figyelte az állat próbálkozásait. Szerencsére senkinek az arcán nem láttam pánikot (ez persze semmit nem jelent, mert a japán ember a földrengéssel és a százlábúakkal is együtt tud élni), azért felhívtam Ferkót, hogy ugyan kérdezze már meg a kollégáit, hogy mégis mire számíthatunk. Ők megnyugtattak, hogy Tokió környékén nincs mitől tartanunk.

Szerencsére egy kedvesebb szomszédunk is van – ez a patak minden napra tartogat valamit – egy kb. 60 cm-es teknős is lakik benne. Sajnos ritkán látjuk, mert megbújik a kövek alatt, de néha kijön, hogy üdvözölhessük.

Négy hosszú hónap után egy rövidre nyírt frizurára igencsak ráfér a frissítés. Nehezen szántam rá magam a hajvágásra. Egyrészt sajnáltam rá 4000-6000 yent (láttam olyan helyet is, ahol 9000 yen volt a hajvágás – ezek az árak túltesznek a lélektani határomon), másrészt a frász kerülgetett, mikor láttam, egyszerre ketten, hárman is serénykednek egy-egy új frizura körül. Ketten hajat vágnak, harmadik meg ki tudja mit csinál. A férfiaknak könnyebb dolguk van. Egy egyszerű rövid hajat fél órán belül megoldanak a borbélyok, és persze a fenti ár töredékéért, 2000 yen alatt. Férfiaknak lehetőségük van még 10 perces hajvágást is rendelni (ilyet a belvárosban, az irodaházak környékén láttunk). Gondolom, ez csak a 0-s gép használatát jelenti, de ezen az éghajlati övön ennél több nem is kell.

Környékünkön egyébként nagyon sok fodrász van. Hétvégén már nem volt mit tenni, elmentünk, hogy feltérképezzük a helyi viszonyokat és Ferkót mindenképpen beültessük egyhez (ő már korábban is járt borbélynál, de most nem volt kedve sorban állni, ezért kerestünk másikat). Szerencsére olyan fodrászt találtunk, ahol nőket is vállaltak, és be lehetett fizetni only cut szolgáltatásra, és ezért mindösszesen 980 yent kértek. Szerencsénknek köszönhetően megörvendeztettem magam egy új frizurával, EGY nő vágta a hajam, 20 percen belül megvolt. Nem mondom, hogy ez lett életem legjobban sikerült frizurája, de jelenleg a célnak megfelel.

Autónk nincs, leginkább vonat/metróval és gyalog közlekedünk. Az autó nem is hiányzik, mert nagyon jó a tömegközlekedés. Minden járat jól össze van hangolva, sűrűn és pontosan közlekednek. Az információs rendszer is szuper. Már a belépés előtt látod, hogy honnan és hánykor indul a vonatod, az állomásokon minden jól ki van táblázva, hogy gyorsan megtaláld a megfelelő peront. Azt gondolom, hogy itt Japánban nem is lehetne máshogy megoldani. Ekkora embertömeget csak így lehet káosz nélkül mozgatni. Ferkó sokat emlegeti, hogy jó lenne, ha otthon is így működne, de belegondolva – persze lehetne sok mindenen változtatni odahaza (beléptetőrendszer, tájékoztatás, tisztaság, nincsenek bliccelők, kerékpártárolók, a hajlékony is vesz jegyet, bár itt is büdösek stb.) – nem kell ilyen hatékony közlekedési rendszer (sokféle vonat, ilyen sűrűn, ilyen sok vonalon), mert egyszerűen Budapesten nem vagyunk ennyien. Elég a néhány metró és a busz, nem gond, ha a 99-es 20 percenként jár (persze jó lenne, ha az utolsó metróhoz lenne busz és tartaná a menetrendet!).

Van egyébként egy csomó féle vonat, és vasúttársaság. A legtöbb állomás akadálymentesített, van mosdó, ami ingyen használható, és viszonylag tiszta. Az állomáson az emberek sorban állnak az ajtók előtt, senki nem löki fel a másikat felszálláskor (itt lételem a sorban állás).

Elsőre egyébként elég bonyolultnak tűnik, nekem sosem menne rutinból a közlekedés, mert sok emelet, sok peron, fogalmam sincs, hogy éppen melyik város felé tartunk, még mindig furcsa a baloldali közlekedés, de odafigyeléssel, azt gondolom, hogy menne egyedül is.

Ami a közlekedési árakat illeti, egy megálló 120 yen, csak oda! Nem olcsó, de itt látni a szolgáltatást mögötte.

A vasúton van még egy érdekes dolog: a személyzet „táncol”. Láttunk mozdonyvezetőt átvenni a vonatát. Jól koreografált mozdulatokkal ellenőriznek mindent (fordulatok, erőteljes kézmozdulatok stb.). Elsőre furcsa és röhejes, otthon biztosan egy kisebb munkabeszüntetéssel köszöntenék a mozdony- és metróvezetők, ha így kellene műszakkezdés előtt „bohóckodniuk”, de múltkor megfejtettem a benne rejlő logikát. A mozdulatok ugyanis annyira beivódnak, hogy nehezebb a tévesztés, így kisebb az esélye, hogy valami elkerüli a figyelmüket, szóval hajrá!

És amiért tisztelet jár a japánoknak: az állomásokra simán ki-be lehetne lógni, de nem teszik! Sőt, kisebb megállóknál lényegében becsületkassza alapon működik a ki-/belépés.

A sor szentsége miatt, tömegközlekedés  közben udvariasságra ne számíts egy japán embertől. Ha egyedül vonatozom a két gyerekkel, akkor sem engednek előre. A vonaton pedig csak az erre kijelölt helyeken (priority seats) szokás átadni a helyet - ilyen egyébként minden vagonban van, 6-8 fő részére. A többi ülésnél farkastörvények uralkodnak.

Mint kiderült, a riasztó spray-vel próbáltuk kinyírni az állatot :). Nem véletlenül ment nehezen! Azóta már szereztünk be egy biztos gyilkost. A nevét nem tudom, de -85 fokon végez a kártevőkkel.

Felhívtuk a ház bérbeadóját is, mert hát felkészületlen és parás külföldiként nehezen bírkózunk meg a falon mászó százlábúak látványával. A bérbeadó nagyon korrekt is volt, minden kérdés nélkül küldött egy szakembert. A szaki szombaton el is jött betömött minden lyukat. Elvileg a föld felé már zárt a lakás. Estére meg is nyugodtunk, mikor éjjel 11 óra körül Zorka szólt, hogy egy százlábú mászik a falon. Szuper, nem tartott sokáig a nyugalom. Szerencsére az új, -85 szer gyorsan hatott és pillanatok alatt a falra fagyasztotta a piroslábú kis szörnyeteget.

Ferkó szerint még péntek estéről maradt nálunk a "kis vendégünk". Remélem, igaza lesz. Persze próbáltunk rájönni, hogy hol is jöhetett be. Hogy biztosra menjünk, japán módi szerint ragasztószalaggal (itt ha valami kicsit megreped, felhajlik azonnal szürke ragasztószalaghoz nyúlnak és azzal javítják a problémát :)) mindent beragasztottunk: van már háló az elszívókon, lezártuk a légkondi csöveit, az ablak szellőzőit.

A neten utána olvastunk a százlábúnak is - ismerjük meg az ellenséget! Ellentmondásos hírek szerepeltek, szóval most vagy nem lesz több százlábúnk, vagy még nagyon sok várható. Abban viszont mindegyik egyetértet, hogy nem mi vagyunk a prédái :). No ezzel a megnyugtató mondattal hajtjuk nyugovóra a fejünk még 82-szer.

A maradék napjainkat sajnos meg fogják keseríteni ezek a kis dögök (értsd: százlábú, csótány). Már háromszor látogatott meg bennünket százlábú. Hiába minden védekezés! A tegnap esti kis rohadékot Ferkó lefújta méreggel, de egy fél doboz is csak nagyon lassan végzett vele.

A japánokat persze ez egy legkevésbé sem zavarja, náluk a bogarak jelenléte ugyanolyan természetes, mint a földrengés. Ezzel is megtanultak együttélni. Hiába próbálta megtudakolni Ferkó a kollégáitól, hogy mi a teendő, csak annyit válaszoltak, hogy lehet venni a boltban mindenféle mérget, vegyünk. Nálunk még egy hangya invázió is több "lelkesedést" szül, itt meg egy tizennéhány centis százlábú sem gond.

Én kezdek megőrülni, és haza akarok menni! Most!

Átnéztük lakásunk védelmi vonalait. Ide csak az nem jön be, aki nem akar. A bejárati ajtó nem illeszkedik a tokba, az elszívók kivezetőin nincs bogárháló, a nyílászárók vízelvezetőin is átfér egy százlábú. A ház pedig úgy épült, hogy alulról is simán bemászhat bármi. Az épület egy betonteknőn áll, a teknő és a padlónk között nincs semmi, csak a gerendák, amikre a parkettát fektették. A teknőben vezetik az összes csövet, így hát arra is nyitott a lakás. Az alapon pedig vannak kis szellőző nyílások, amikre viszont csak olyan rácsozatot tettek, ami a macskák ellen jó, de a bogarak ki-be járkálhatnak rajta.

Bár valószínűleg feleslegesen, de néhány lyukat beragasztottunk, és azt próbáljuk elérni, hogy ne akarjanak az állatok bejönni.

Vettünk 2 féle mérget. Az egyikkel körbe kell szórni a lakást kívülről, a másik segítségével pedig végzünk azokkal a bogarakkal, akik mégis bejutnak. Egyéb intézkedések is hoztunk: ezentúl már este eltakarítjuk a vacsora nyomait, nem hagyunk kint ételmaradékot és már este elmosogatunk, felsöprünk és felmosunk, a lámpákat pedig égve hagyjuk! Beszereztem még néhány illatosítót is, hogy az állatok már messziről úgy érezzék, ide nincs értelme bejönni.

Az esetek óta, ha belépek valamelyik helyiségbe, mindig megnézem a falakat, lefekvés előtt átnézem az ágyneműt, Darina kiságyát is többször megnézem. Féltem a kis lurkókat!

A földrengések mellé a bogarak is felkerültek a listámra. A frászt hozzák az emberre és a gyerekekre még veszélyes is lehet.

Szombat reggel, egy százlábú ébresztett. A hajnali etetés után próbáltam visszaaludni, mikor valamit éreztem a takaró alatt, az a valami piszkált. Hirtelen felocsúdtam, hogy ez a valami mozog. Ekkor olyan szélsebesen és hangosan felpattantam az ágyból, hogy az egész családot felvertem, de szerencsére a valami is leesett rólam. Egy körülbelül 8 cm-es százlábút láttunk mászni az ágyon. Ferkó duzzogva, hogy egy ilyen kis semmiség miatt kivertem az ágyból, egy papírtörlővel kitessékelte a lakásból az állatot.

Ezzel azonban nincs vége a történetnek, ugyanis azóta egy kb. 5 cm-es csótány is a vendégünk volt, bár azt gondolom, hogy ez utóbbi nem is vendég, inkább állandó lakótárs. A százlábú pedig csótányokra is vadászik. Lassan a teljes tápláléklánc felsorakozik.

A százlábú marása egyébként egy felnőttel ugyan nem bánik el, bár szép kis nyomot hagy a bőrön, de kisgyerekekre igencsak veszélyes lehet, pláne, ha kiderül, hogy valamelyikük allergiás a méhcsípésre.

Ma megyünk ellenszert keresni!

(ennél egy kicsit rövidebb volt a mi látogatónk)

A múlthéten, mikor eltévedtünk, találtunk egy Zorka számára érdekes játszóteret. Tetszik neki, mert van csúszda, rugós játék és hinta is. A héten visszalátogattunk oda. Ekkor történt, hogy egy néni, alsó szemhéjáig maszkban, közeledni kezdett. Először arra gondoltam, hogy valami rosszat csináltunk, olyan nagy elánnal tartott felénk, mint aki mindjárt felháborodva kiabálni fog. Éppen a hintában ültünk, az ölemben Darina, mikor ott termet, valamit el kezdett mondani, majd egyszer csak kikapta a kicsit a kezemből. A lábán azért megragadtam a gyereket, mert hát sosem lehet tudni, nehogy eliszkoljon vele. Miután a gyerek visszakerült az ölembe, a néni beszélgetni kezdett. Sajnos elfelejtettem a nem beszélek japánul mondatot, így csak ingattam a fejem, hogy baromira nem értem, hogy most mi van, de ő nem adta fel, elmondta újra és újra, lassabban, rövidebben. Néhány dolgot azért megbeszéltünk. Például, hogy én vagyok mindkét gyereknek az anyja, van nekik apjuk is, 4-en tartózkodunk Japánban, Darina 6 hónapos, Zóra pedig három éves. Itt lakunk valahol, nem amerikaiak vagyunk, hanem magyarok.

Rajzolt Zórának a homokba, leírta neki, hogy 1 2 3, majd várta, hogy a 3 éves szintén leírja ezeket a számokat (milyen elvárások vannak szegény japán gyerekekkel szemben????). Búcsúzóul megütögette a hátamat, még nagyon vidáman mondott néhány mondatot. Úgy gondolom esemény voltunk a környéken!