A hétköznapokról viszonylag keveset írtam eddig. Hétköznapokon 7-kor kelek és 8 órakkor indulok dolgozni. Komótosan, busszal, fél óra alatt vagyok a munkahelyemen. A Toshibánál mágneses tábláján kell a táblámat a fehér oldalára fordítanom az irodában, ha bent vagyok. Természetesen rendszeresen elfelejtem. :) Az érkezés és a távozás időpontja nincs kőbe vésve. Akkor jövök, és akkor megyek, amikor csak szeretnék, elvileg. Gyakorlatilag az ebéd időn kívül bent kell tölteni minimum 8 órát. Ha nem szeretnék este későn hazaérni, akkor igazából csak a normális munkarend marad. Általában tehát 18:00 óráig dolgozom.

Az ebédidő 45 perc és pontosan 12:15-kor kezdődik. A gyárban mindenki ekkor ebédel. A kantinban 6 nagy konyha van, az ételek A'la carte módon vehetők meg. Én itt szinte mindig helyi ételeket eszem. Ennek a fő oka az, hogy a nemzetközi konyha rész rossz, a japán és a kínai konyha viszont az itteniek szerint sem rossz. Van kés, villa és kanál, de én mindig pálcikával eszem, hogy megtanuljam használni. Vannak ételek, amiket kifejezetten könnyebb vele enni, úgyhogy viszek is haza néhány jó minőségű pálcikát.

A közös kantin a kutató és fejlesztő iroda alatt van egy szinttel: a mérnököknek nincs idejük sétálgatni. Ez a szemlélet egyébként elég sok helyen visszaköszön. Japánban az emberek jelentős része kerékpárral közlekedik. A Toshiba gyári munkásai is. A mérnököknek a cég megtiltotta, mert több baleset is volt: inkább fizetik a busz árát, hogy ne legyen betegállomány A napi díjjon felül ezt is utalják, más magyarázatom ugyanis nincs arra, hogy miért utaltak 10.000 jennel többet ebben a hónapban. Egyébként végtelenül korrekten állnak az ilyen jellegű dolgokhoz is: amikor megérkeztem Japánba, kérték mondjam meg, hogy pontosan mennyibe került a vonatjegy a repülőtérről a szállásomig. A havi fizetéskor külön tételben utalták ezt a tételt is. A munka alatt minden két órában van torna. Ez nem kötelező, de a legtöbben csinálják, csináljuk. Ez úgy néz ki, hogy a vállalati rádión mondja be a néne, hogy mit kell csinálni - természetesen, hogy esélyem se legyen - Japánul. A munkaidő vége felé minden egész órában megy egy 5 másodperces zene, hogy pontosan tudd befelyezni a munkádat. A japánok sokkal többet vannak bent, mint én, bár az is igaz, hogy van aki csak 11-re jön.

Hétköznap esténként néha eszem gyorsétteremben. Nem rosszak itt az ételek, viszont néha szükségem van ismerős ízekre. Itt a közelben meg más lehetőség nem igen van az otthonihoz hasonló ízekre. Érdekesek a különbségek itt is. Az emberek itt nem zabálni jönnek a McDonald's-ba, mint otthon, hanem - mint egy kávézóba - ücsörögni, olvasni és beszélgetni. Itt Motosumiyoshi-ban a McDonald's-ban mindig jazz zene szól és ráadásul a jobbik fajtából.

Ha egy nap tényleg nagyon elégedett vagyok magammal :), akkor bemegyek Shibuyába, a Starbucks-ba. Mentségemre legyen mondva, hogy minden sarkon van szinte Tokióban (persze itt nincs), és a helyiek is odajárnak. Általában veszek egy KV-t és nézem a kereszteződést. Jó félóra - órát szoktam ott ülni és nézni a tömeget. Hétköznaponként itt sincs akkora tömeg és jazz zene szól. Nagyon szeretem ezt a programot. Két okból nem teszem ezt minden nap: nem szeretném megunni és a vonatjeggyel együtt ez a program 900 jenbe kerül, tehát nem annyira olcsó. A KV ebből 480 jen (960 Ft). Ez itt nem számít soknak, de otthon már csúnyán nézünk ennyiért, ha csak KV-t veszünk. A vonat oda-vissza 420 jen. Általában ilyenor sétálok is egy nagyot Harajuku felé. Harajuku-ban - attól tartok - soha nem fogok vásárolni. A fő utca olyan 750 hosszú és aki számít ma a divat világában, az itt van. Az árak meg nem nekem valók... (étterem előtt 5 Ferrari sima ügy itt) Az utca maga viszont gyönyörű. Tele van fákkal és az épületek szép modern épületek. Legközelebb fotózok, mert még nincs róla képem.

Kereszteződés a Starbucks-ból (nem szabad fotózni és videózni itt, eddig tudtam észrevétlenül csinálni. :) )

Átsétálok a kereszteződésen