Amikor az ember sokat van egyedül, ráér gondolkodni és emlékezni. Meglepően jó néha csak úgy el lenni. Talán még soha nem csináltam korábban. Sokat gondolok a családomra, a barátokra. Ezt talán ők is tudják és nem is igazán tartozik mindenkire.
Amiről viszont ma este nagyon sokat gondolkodtam, az az út Japánig. Jó érzés volt visszaemlékezni.
Három taknyos suhanc (István, Attila meg én) az egyetemen nem szeretett volna járni számítástechnika gyakorlatra. Mind a hárman programoztunk már, nem sok kedvünk volt a DOS alatt bűvészkedni. Bementünk hát Paláncz Béla tanár úrhoz, hogy az a helyzet (akkor még nem ismertem a másik két srácot, külön mentünk), hogy NEM szeretnénk járni gyakorlatra. Paláncz tanár úr nem esett kétségbe, a következőt válaszolta: "Uraim! Vagy bejárnak gyakorlatra, vagy TDK-znak!". Mivel bármi jobbnak tűnt a DOS ablaknál, ez utóbbit választottuk.
Elsősként a TDK nagy falat volt. Utólag nézve nem is olyan erős munka az, amit csináltunk, de akkor tényleg vért pisiltünk vele. A dolgozatot az utolsó pillanatban sikerült csak leadni. A dolgozatban egy mechanikai feladatot szimulálunk Mapple-ben, a szimbolikus nyelvben, Laplace transzformáció segítségével. A munka 90%-a programozás volt, a nagy részét Attila csinálta. Mivel az alap téma mechanika volt, bekerültünk a mechanika szekcióba, előadás novemberben.
A Mechanika Tanszék a mi karunk véres bárdja. Nagyon sokat tépelődtünk, hogy így is bevállaljuk-e a megméretetést. Megtettük. Az előadást ketten tartottuk Attilával (István a félév végén kiszállt), Attila kezdte, én voltam a második. Attilának nem volt jó napja, nekem viszont jól sikerült beszélnem. II. helyezést értünk el azon a napon. Az előadások közben láttuk, hogy Bojtár Imre diákjai messze a legjobbak a mezőnyben. Azt beszéltük meg, csak az ő kedvéért váltunk konzulenst.
Imre - két héttel később - egy rugalmasságtan órán kérte, hogy keressem meg az irodájában. 2-od éves hallgatóként ez meredek volt: a BME tudományos igazgatójának, az irodájába?! (Imre nagyon kemény oktatónak számított akkoriban. Miután együtt dolgoztunk, sose tudtam ezt már megítélni.) A téma a következő TDK volt. Imre valószínűleg nem tudta, hogy Attilának több munkája van a TDK-ban. Az volt a kérése, hogy jöjjek hozzá egyedül TDK-s hallgatónak. Másnap visszamentünk ketten, hogy csak együtt dolgozunk. Imre felhívta a figyelmet, hogy úgy nehezebb lesz, de természetesen benne volt.
A második TDK-ánk úgy sikerült, mint egy mese. Mindent megnyertünk vele, amit meg lehetett nyerni: TDK, Pro Progressio különdíj és OTDK különdíj. Erre nem érdemes több szót fecsérelni, ezt még diákként éltem meg.
A következő "TDK" a fogászati inplantátumos volt. Ez volt az első alkalom, hogy külső kutatókkal dolgoztunk együtt. Szerettem a megbeszéléseket, nagyon érdekesek voltak. Ekkoriban nagyon sokat dolgoztunk együtt Attilával. Míg mások diákként buliztak, mi Attila szobájában vagy nálunk programoztunk, dolgoztunk, együtt. Nem hiszem, hogy ma másként cselekednék. Sokat tanultunk akkoriban arról, hogy hogyan kell közösen dolgozni másokkal. Olyan légköre volt a munkának, amit valószínűleg - sajnos - már többet nem lesz módomban űzni.
A fenti képen Krakkó piactere látható. Alig több mint egy hónapot töltöttünk itt, a Krakkói Műszaki Főiskolán (polytechnica). Először voltam hosszabb időt egyedül külföldön. Akkoriban csak buliztunk és dolgoztunk ott. Ma azt gondolom, hogy ez volt az egyik vízválasztó az életemben. Ekkor gondoltam először azt, hogy az egyetemen kéne maradni kutatni.
Az itt készített munkával diákként mindent megnyertünk megint. TDK, Kész Kft. különdíja és OTDK különdíj. A következő munka, amit elkezdtem az a PhD kutatásom volt. Attila a diploma után pénzt akart keresni és a PhD felvételijét sem szervezte ügyesen. A témával így egyedül maradtam.
A téma sajátossága miatt a GE-t meg kellett kérnünk, hogy mutasson meg nekünk ipari titkokat. A GE-vel így kezdődött az elmúlt 5 év közös munkája. Először a DEAK programban dolgoztunk együtt 3 évet, majd ebből az utolsó évet - és még 2-őt - már PhD hallgatóként dolgoztam az egyetemen.
A teljes programozói munka, ennek dokumentálása és a vizsgálatok fele a nyakamba szakadt, egyetem és később más munka mellett. Elképesztően kemény időszak volt. Mivel egyszerre kellett 2-3 dologgal haladnom, mindig lemaradtam, a határidőket nem, vagy csak nehezen teljesítettem. A projekt végére éppen sikerült megcsinálni a munkát, de többek arca nem volt teljesen kisimult. A PhD maradék két éve már békésebben telt. Ekkor fogadtam meg, hogy a PhD elvégzése után mindig csak egy munkám lesz. Soha többé nem szeretnék még két ilyen évet.
Szintén ezt a két évet nehezítette, hogy ekkoriban sokat dolgoztam a Pentele-híd úsztatásán is. Szerencsére mind két munkát ANSYS-ban kellett csinálni, így egy halom alapprogramot mind a két helyen használtam, beépítettem.
A PhD 3 éve alatt minden évben egy hónapot kellett a GE Healthcare-ben dolgoznom. Ebben az időszakban - a GE-ben töltött egy hónapok alatt - nagyon sokat tanultam Andrástól, a GE-s témavezetőmtől. Ha a projekt előtt meg lett volna az a tudás, aminek egy jó részét tőle tanultam, nem lett volna ekkora horror a projekt első két éve sem.
A Toshiba egyetemi pályázatára már megfontoltabban jelentkeztem, talán. A Japán ösztöndíjat olyan lehetőségnek érzem és éreztem, amivel rendet lehet egy picit rakni. Japán után egy munkahellyel békésen szeretném folytatni. Majd meglátjuk. :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.