Zorkával a héten felfedeztük a környék játszótereit. Nagy örömömre az egyik nap gyerekekkel is találkoztunk. A találkozás azonban nem volt felhőtlen, sajnos Zorka láttán a gyerekek rémülten futottak az anyukájukhoz. Szőke haja, világos szeme itt rémisztőnek hat. Úgy tűnik, a felnőtt európai nem okoz gondot, de gyerekként ijesztő vagy Japánban – pedig hiányzik Zorkának a gyerektársaság.
Csakúgy, mint Magyarországon itt is rendszeres orvosi ellenőrzésre kell vinni az 1 év alatti gyermekeket. Igaz, Japánban kicsit ritkábban, mint odahaza. Miután Darina 3 hónapos lett, eljött az első vizsgálat ideje (a következő majd 7 hónapos korában lesz, azt követően már otthon folytatjuk, havonta). 13 órára kellett mennünk a helyi Ward Office-ba. Ez volt az első alkalom, hogy a lányokkal egyedül szálltam vonatra – csak a szomszédos városig kellett eljutnunk, de remek tájékozódó képességemnek ez is kihívást jelentett. Zorka szerencsére együttműködő volt. Mostanában katonásan fogja a babakocsit, mikor hármasban sétálunk. Csak néhány érdekes bot, kavics tántorítja el a jó viselkedéstől.
Szóval pontosan érkeztünk az irodába. Az egyik ügyintéző hölgy megismert és már hívta is az angol tolmácsot, aki elkísért az első állomásra – igen, itt több állomásos a három hónapos vizsgálat. Ott már temérdek anyuka és gyermek fogadott. Megkaptam a 48-as sorszámomat, majd várakoztunk. A második turnussal – kb. 30 fős csoportokba tereltek bennünket – be kellett ülnünk egy (japánul beszélő) előadásra. Vicces és értelmetlen volt, de a szabály az szabály. Az egészből csak annyit értettem, hogy bíszízsí, ami a magyar BCG oltást jelentette. Ebből tudtam, hogy éppen az oltásokról kapok tájékoztatást. Egy halom tájékoztató lappal felfegyverezve – hiszen ezt is át kellett vennem – indult tovább a népes mamisereg az alagsorba. Ott újabb várakozás következett, majd az egyik segítő – több rózsaszín köpenyes nővérke serénykedett a várakozó anyukák között, tényleges segítséget nyújtva – jelezte, hogy ideje bemennem. Ekkor a lurkókkal egy nagy terembe tereltek bennünket, ahol le kellett vetkőztetni Darinát. Következett a mérlegelés (6,5 kg) és a mérés (60,3 cm). Zorka itt kezdett kicsit türelmetlen lenni, már unta a színes könyveket, gyorsan olvas, kb. 20 másodperc alatt végzett egyel, de szerencsére talált magának egy nagy rózsaszín plüss valamit, amivel lekötötte magát. Szóval tovább várakoztunk, majd szólítottak a doktornőhöz (3 orvos dolgozott egyszerre, hogy a számomra nem mindennapi anya és gyermeke tömeget gyorsan elintézzék, otthon ügye maximum 10-en szoktunk menni az egészséges rendelésre, és persze nem csak a 3 hónapos csecsemők vannak jelen. Itt csupa, Darinával egyidős gyermekből volt kb. 70.). A doki nagyon jól beszélt angolul, ott nem volt gond, megvizsgálta Darinát, és persze mindent rendben talált, jól fejlődik a kislány. Már csak egy állomás volt hátra, a területi védőnő. Itt újra jött a korábbi hölgy, ki a tolmácsom volt. Elbeszélgettünk a védőnővel, csakúgy, mint otthon. Nagyon meglepődtek azon, hogy egyedül vagyok a két gyerekkel, nincs segítségem. Úgy fest, itt ez nem normális. Végezetül a védőnő megadta a telefonszámát, hogyha bármi bajom van, hívjam nyugodtan – persze nem beszél angolul :)
Egyébként, ahhoz képest, hogy a 48-as sorszámot nyertem meg, 2 óra alatt végeztünk! Éljen, éljen!
Szerencsére február 11. szünnap volt Japánban. El is mentünk szájat tátani, ezúttal Roppongiba. Sajnos az idő rossz volt, de a napot a Tokió Toronyban töltöttük, ahol egy játszóház is volt…
Kiutazást, regisztrálást támogató kíséretünkkel ellátogattunk a halpiacra és Nikkóba.
Zorka a halpiacot nagyon élvezte, egy rövid hisztivel zárta ott létünket, mert nem akarta elhagyni a helyet. De mennünk kellett, mert kíséretünk 8 Japánban töltött napját próbáltuk minél több nevezetesség meglátogatásával telezsúfolni. Szóval a halpiac után irány Nikkó. Két óra vonatozás, folyamatos hőmérsékletcsökkenés mellett. Mire a célállomásra értünk, már kb. 5 cm-es hó fogadott.
Sapka után könyörögve, felszálltunk a hólánccal felszerelt buszra, és megnéztük Nikkó nevezetességeit. A hely gyönyörű volt (http://www.city.nikko.lg.jp/kankou/shaji/english/main.htm) A hideg miatt sajnos kevés időt töltöttünk ott, de tavasszal – az újabb látogató turnussal – még visszatérünk.
Persze, ha már ilyen szent helyre látogattunk, gyorsan vásároltunk elsőszülöttünknek némi szerencsét. Jó üzletet kötöttünk, hiszen ebben a templomban már 200 jenért megváltattuk a boldogságot. Tehát, ha gyermekünk „óvatos, meggondolt lesz, nem fordul rosszra a szerencséje”.
2,5 óra ügyintézők – szám szerint 4 fő, 3 helyszínen – előtt ülés után, sikerült elintézni, hogy a gyerekek ingyenes orvosi ellátásban részesüljenek, míg Japánban vagyunk. A támogatási rendszernek köszönhetően, a Japán állam egy nagyobb összeggel is jutalmaz bennünket, amiért ilyen szuper gyermekeket hoztunk nekik.
Darina oltása körül akadt egy kis bonyodalom. Mint kiderült a japán gyerekek 6 hónapos korukig egyetlen oltást sem kapnak. Szóval okoztunk egy kis feszültséget az ügyintéző hölgyeknek, de szerencsére megnyugodtak, majd én is – ezúton is köszi Gergő a tolmácsolást – hogy nem lesz gond, csak mindenképpen szóljak, hogy Darina már néhány oltáson túl van.
Az ügyintéző hölgyektől kaptam még nevelési tanácsadásról szóló kiadványokat is, persze Japán nyelven, valamint ajánlgattak klubbokat, ahol külföldi anyák osztják meg egymással nevelési tapasztalataikat. Azt hiszem, ezt majd kipróbálom. (Persze kíváncsi vagyok, hogy Kawasakiban hány külföldi anya nevel gyermeket – lehet, hogy majd jót mulatok és beszélgetek... magammal.)
A tipikus japán lakás, tényleg kicsi. Ami pedig a minimalista stílust illeti, azt hiszem abból is kaptunk ízelítőt, bár számunkra ez nem a letisztult desingt jelenti, sokkal inkább a bútorok hiányát (értsd: két darab beépített szekrény, egy darab ágy, így a földön alszunk, kicsi teakonyha, egy 40 cm magas asztal). Mindez nem is lenne gond, ha nem társulna cudar hideggel. A japán házak hőszigetelése valami borzalmas. Addig van meleg, amíg fűtesz (nem hiszem el, hogy ezek fáznak – pedig állítólag DE!). Persze érthető a házépítésében rejlő koncepció, gondolom a gyakori földrengések miatt építenek könnyűszerkezetes házakat. Ez azonban a hőérzetünknek nem tesz jót. Marad a meleg ruha és egy újonnan szerzett olajkályha, amit persze tilos (lenne) használni a lakásban.
No de vannak kedves dolgok is a 40 négyzetméteren, egyik a fürdőszoba. Azt mondják, tipikusan japán fürdőnk van. Ez azt jelenti, hogy az egész fürdőszoba egy kabin (mintha egy műanyag dobozt építettek volna be, amit egy zuhany ajtóval zárnak le), amelyben egyben van a zuhany és a fürdőkád. Zuhanyozni, a kád mellett a kövön szokás. Hogy kényelmes legyen, egy műanyag ülőkén elhelyezkedve tisztára mossuk magunk, majd egy igen mély kád, forró vízbe csücsülve lehet relaxálni. Zorka ezt nagyon élvezi. Minden este alig várja, hogy úgy fürödjön, mint a japánok.
Lakásunknak van még egy érdekes pontja. Ez a vécé. Kedves zöld barátaim, ezt a ti figyelmetekbe ajánlom. A vécé lehúzása után a tartály újratöltése közben lehet kezet mosni.
A vásárlásnál szerencsére nincs gondunk. Minden kapható, igaz kicsit macera megtalálni. Csak a csomagoláson feltüntetett rajzok alapján tájékozódunk, ugyanis a termékeken csak japánul szerepel az ismertető. Újra élvezhetjük az írástudatlan létet, csak ezt még megfejeljük azzal is, hogy beszélni sem tudunk.
Az emberek nagyon segítőkészek, nincs rossz tapasztalatunk. A minap voltunk regisztrálni a helyi irodában – miután hosszabb időt töltünk itt, ezért ez kötelező – ahol az egyik ügyintéző, ki csak annyit beszélt angolunk, hogy ájm spíking inglis dzsaszt e litle, elkísért bennünket egy angolul beszélő ügyintézőhöz. Ez az ügyintéző sem tudott sokkal jobban angolul, de minden tőle telhetőt megpróbált. Az ő angol tudása kimerült a számok ismeretében és abban, hogy jú famili. És bár leginkább japánul beszélt hozzánk, Ferinek mégis sikerült megértenie, hogy a gyerekeknek alanyi jogon is jár biztosítás, és a helyi önkormányzattól még anyagi támogatás is jár utánuk.
A gyerekek egyébként jól vannak. Zorka élvezi az apja társaságát, a városnézést, a japán fürdőszobát. Darina pedig szokásához híven, eszik, alszik, néha sírdogál. Az időeltolódást néhány nap alatt átvészeltük, szerencsére könnyebben ment, mint számítottunk rá.
Ugyan a poszt címe "Attila születésnapi ajándéka", a poszt nagyon másról szól. Egy picit hosszabb történet, ami a gasztronómiához való hozzáállásom kicsi, de jelentős változását írja le.
Mindig szerettem a hasamat és mindig is szerettem étterembe járni. Az elit éttermeket drágának és túlreprezentáltnak találtam, sokszor egy szekszárdi pincéjében - az esküvői vacsoráról maradt - kakas, harcsa és marhapörkölt a legfinomabb étel a világon. Persze tudtam, hogy léteznek kivételes helyek és pillanatok, amiket az ember - sajnos - ritkán ér meg. Ilyen a barátokkal eltöltött este Zakopánéban, ahol életem eddigi legjobb ételeit ettem, talán. Örülök, hogy van egy ilyen erős gasztronómiai alappont az életemben.
A múlt héten megjött egy másik ösztöndíjas is a kollégiumba, Angliából. Ennek elléggé örülök, mert hétvégenként van kivel együtt elmenni, utazgatni. A srác fizikus és posztdoktori ösztíjjal van itt. A hétvégén Yokohamába mentünk, Japán legmagasabb épületébe, a Yokohama Landmark Tower-be. Az épület 274-ik méterén, a 69-ik emeleten van a kilátó. A kilátás a rossz idő ellenére is gyönyörű volt. Az épület alsó 48 emeletén irodák, éttermek és boltok vannak, a 49-diktől felfelé pedig szálloda van. A belépőjegy ára 1.000 jen. Az épületben található a világ leggyorsabb liftje, 45 km/h-ás sebességgel taszít fel a kilátóba.
A kilátóból láttuk, hogy a kikötőben egy cirkáló és egy kisebb anyahajó van kikötve. Úgy döntöttünk, hogy megnézzük őket közelebbről.
Amikor az ember sokat van egyedül, ráér gondolkodni és emlékezni. Meglepően jó néha csak úgy el lenni. Talán még soha nem csináltam korábban. Sokat gondolok a családomra, a barátokra. Ezt talán ők is tudják és nem is igazán tartozik mindenkire.
Amiről viszont ma este nagyon sokat gondolkodtam, az az út Japánig. Jó érzés volt visszaemlékezni.
A hétköznapokról viszonylag keveset írtam eddig. Hétköznapokon 7-kor kelek és 8 órakkor indulok dolgozni. Komótosan, busszal, fél óra alatt vagyok a munkahelyemen. A Toshibánál mágneses tábláján kell a táblámat a fehér oldalára fordítanom az irodában, ha bent vagyok. Természetesen rendszeresen elfelejtem. :) Az érkezés és a távozás időpontja nincs kőbe vésve. Akkor jövök, és akkor megyek, amikor csak szeretnék, elvileg. Gyakorlatilag az ebéd időn kívül bent kell tölteni minimum 8 órát. Ha nem szeretnék este későn hazaérni, akkor igazából csak a normális munkarend marad. Általában tehát 18:00 óráig dolgozom.
Az ebédidő 45 perc és pontosan 12:15-kor kezdődik. A gyárban mindenki ekkor ebédel. A kantinban 6 nagy konyha van, az ételek A'la carte módon vehetők meg. Én itt szinte mindig helyi ételeket eszem. Ennek a fő oka az, hogy a nemzetközi konyha rész rossz, a japán és a kínai konyha viszont az itteniek szerint sem rossz. Van kés, villa és kanál, de én mindig pálcikával eszem, hogy megtanuljam használni. Vannak ételek, amiket kifejezetten könnyebb vele enni, úgyhogy viszek is haza néhány jó minőségű pálcikát.
A mai tájfun aktuálissá tette, hogy elmeséljem, hogy milyen az időjárás itt. Tokió és Kawasaki nagyjábó Athénnal van egy szélességi körön, úgyhogy az időjárás szubtrópusi jellegű. Általában a szubtrópusi nem mediterán országokra az a jellemző, hogy nyáron esik az eső és meleg van, télen nincs 10 foknál hidegebb és szárazság van. Japán más, mert itt van északon a Japán-tenger. Ennek az az eredménye, hogy itt télen is esik az eső. Meg szinte mindig. Meleg van, párás meleg. Szerencsére ezt ők sem szeretik és még nagyobb szerencsére pénzük is van: a buszon, a vonaton, a metrón, a lakásban és a munkhelyen is légkondi tart kellemes hőmérsékletet vagy ami még fontosabb: páratartalmat.
És most elmesélem a tájfunos élményeimet.
Szeptember 19-étől 23-áig nemzeti ünnep gyanánt szabadnapok voltak a melóhelyen. Pénteken a kollégákkal közösen elmentünk egy srác születésnapját megünnepelni, egy perui étterembe. A perui kajában semmi érdekes nem volt, a perui sör viszont finom. A japánok a születésnapot baráti körben úgy ünneplik, mint mi. Ebben sem volt semmi igazán különös. Ami érdekesebb volt, hogy megleptek engem is egy pecséttel, amivel kanji jelekkel le tudom pecsételni, hogy "Naszta". :) Ez három jelből áll, jelentéseik: 1) egy pici városrész Kiotóban, 2) rízsföld és 3) szakállas ember (általában). Szerintem a 3-ba beletrafáltak. :)
Az 5 napos hétvégén 3 helyre látogattam el: Asakusába, Shinjuku másik felébe és Yokohamába. A fényképeket a naszta.hu-n tudjátok megnézni.
Az egyik legfontosabb az ember életében az étkezés. Szeretem a hasam. Tegnap este ünnepelte hivatalosan a csapat, hogy beléptem a céghez. Ilyenkor a Japánok meghívják az új embert vacsorázni, isznak, esznek vele egyet. Mivel a Japánok (is) elsősorban közösségi emberek, igazából szinte minden alkalommal, amikor csak lehet, ünnepelnek így egyet. Pénteken is megyek egy ilyen összejövetelre, de már szó van a következő havi vacsorákról is.
Az első élmény meghatározó. Eddig csak a menzán, olcsó non-stop-okban és kifőzdékben ettem Japán ételt. Néha hétvégén elnéztem ugyan egy-egy étterembe, de nem ismerem az ételeket, így igazából eddig semmi különlegeset nem sikerült ennem itt. Mindig óvatos voltam, inkább a biztosat választottam. Na ez tegnap megváltozott.
Töltötöttem fel képeket a naszta.hu-ra! Mivel a munkahelyemet még szoknom kell, ezért először a Japán közlekedésről fogok írni.
Japánban a közlekedés drága, de nagyon jól működik cserébe. Tokió környékén 14 vasúttársaság szállítja az utasokat. Minden utazáshoz ezért - elvileg - külön meg kell venni a jegyet. Bérlet nincs. A gyakorlatban ez úgy működik, hogy feltöltőkártyát (Suica) veszel első nap, amikor megérkezel. Minden vasútállomáson kapható és feltölthető. A feltöltés automatáknál történik, sorba nem kell állni. Annyi pénzt tölt fel az ember, amennyi jól esik, az automata tud visszaadni. A vasútállomásokon kapuk vannak. Belépéskor a kapu megmutatja mennyi pénz van a kártyádon, kilépéskor a megtett kilométerek alapján fizetsz.
Elkezdtem itteni életemet. Szerencsére a repülés után rögtön a hétvége jött. Gondoltam körbe nézek a városban. A vonatnak, ami az itteni megállóban (Motosumiyoshi) jár, Shibuyában, Tokió egyik legrégibb negyedében van vége. Pénteken tehát felültem a vonatra és elmentem Shibuyába.
Shibuya kb. akkora, mint a nagykörúton belül Budapest. A közepén van a központja, és a vonat végállomása. Elképesztő mennyiségű ember és bolt. A legkisebb utcák is tele vannak emberrel. Mivel ez volt az első szabadnak tűnő estém, gondoltam keresek valami barátságos helyet.
Most ültem először úgy repülőn, hogy nem ugrottam ki belőle. A kis Boeing, amivel Helsinki-ig utaztam, olyan kicsi volt, hogy a legtöbb távolsági busz kenderbe veri. A nagy Airbus, amivel Tokióig utaztam, az jobb volt valamivel, de 10 órát ott ülni így is rossz volt (szegény Szilvi). Rájöttem: jobb úgy felszálni és valószínűleg leszálni is, ha kilátsz elöl is a repülőből. Így ugyanis - hogy nem láttam ki - folyamatosan az volt az érzésem, hogy a föld közeledik, de sehol a kifutópálya. Na mindegy. Ennyi izgalom kellett a 10 óra semmit sem csináláshoz.
Mint az előző posztban írtam már, haza fogok jönni novemberben a második gyerekem születésére. Gondoltam jó előre megveszem a repülőjegyet, hogy biztosan akkor és úgy utazzam, ahogy szeretnék. Ezért nem írnék posztot.
Szóval az alaptörténet: 3-ad éves PhD hallgató vagyok a Műegyetemen. 3 évig a GE Healthcare fizette a PhD ösztöndíjjamat, örök hála érte. Szerencsémre szigorúan követelték a teljesítményt. Ennek ellenére, mint minden normális PhD hallgató, én sem tudtam befejezni a témámat 3 év alatt. Hogy ez a 3 év mekkora marhaság az egy posztot külön megérne. De itt nem ez a lényeg.
